Végjáték / Naplóromok

Összeszorult a gyomrom, miközben Eörsi István Végjátékát olvastam. A halál torkában fogant irónia csak még elviselhetetlenebbé teszi a lesújtó véget. Pedig talán semmi sem annyira Eörsi, mint ez a szöveg. Persze, ott van a börtönkönyve, az Emlékezés a régi szép idõkre, de tudta, hogy a börtönt túl fogja élni, így akár humorral is felfoghatta az éppen aktuális sorsát. Itt viszont azt tudta, hogy nincs visszaút. Hogy éppen örök (és megrögzött) optimizmusának forrása, a „biológia” hagyja cserben. De hogy ez a „biológiai optimizmus” nem felvett szerep volt, hanem Eörsi maga, épp ez a szöveg bizonyítja. Önmagához maradt hű, amikor a közeli…